4. fejezet - Magical Summer

Séta a parton

Mikor meglátott elindult felém, hogy üdvözöljön.

- Szia! Nagyon csinos vagy ma este. – mondta mosolyogva, amitől én elpirultam, és ezt valószínűleg ő is észrevette, mert még jobban mosolygott.

- Köszönöm. Te is jól nézel ki. – mondtam neki. Egy kék pólót viselt, farmer térdnadrággal, és szandállal.

- Indulhatunk? – kérdezte, amire válaszul én ismét csak bólogattam, majd odasétáltunk a fehér BMW terepjáróhoz, ahol ő kinyitotta előttem az anyósülés felőli ajtót, ami engem egy kicsit meglepett. Én beszálltam a kocsiba, majd megvártam, ahogy ő is beszáll és elindulunk.

- Hogy telt a mai napod? – kérdezte tőlem kíváncsian, miközben a tengerpart felé tartottunk.

- Elég unalmasan. A tiéd?

- Ma is dolgoztam a parton, de semmi érdekes dolog nem történt, szóval az én napom is unalmas volt. – mondta mosolyogva. – Amúgy hányadikon laktok? – kérdezte kíváncsian, bár lehet, csak azért mert próbálta oldani a bennem lévő izgulást és idegességet, ami tuti, hogy kívülről is észrevehető.

- A 10.-en. – mondtam, és próbáltam szépen mosolyogni rá.

- Onnan látni az óceánt?

- Sajnos nem, mert a többi 10 emeletes kitakarja a látképet. De ha nem lennének ott, akkor az én szobám ablakából szerintem lehetne látni. – mikor ezt elmondtam csak mosolygott rám, majd kiszállt, és én is kiszálltam, mivel megérkeztünk a tengerparti parkolóba, ami már most tele volt autókkal.

- Éhes vagy? – kérdezte, amint megálltunk az eléggé zsúfolt járda szélén. – Mert ha nem, akkor még sétálhatunk egyet a parton. – mondta, ellenállhatatlan mosolyával.

- Még nem. – mosolyogtam én is vissza rá. Mindketten levettük a cipőinket, majd elkezdtünk sétálni a homokban, és egyre közelebb mentünk az óceán vízéhez, de nem mentünk bele.

- Régóta laktok Huntington Beachen? - kérdezte tőlem mosolyogva.

- Én itt születtem, de az anyámék körülbelül 20 éve költöztek ide Los Angelesből. Ti mióta laktok itt? – kérdeztem én is.

- Ha jól emlékszem, akkor öt éve költöztünk ide New Yorkból, miután az apám újraházasodott. – mondta kicsit szomorúan.

- Az anyukáddal mi történt? – kérdeztem.

- Mikor 2 éves voltam egy autóbalesetben meghalt. Apám sokáig nem tudta túltenni magát rajta, de 7 éve megismerkedett Amandával, aki sok mindent elfelejttetett vele, és sikerült arra is rávennie, hogy költözzünk ide. – mondta. Engem kicsit lehangolt ez a rövid kis történet, de az még jobban zavart, hogy én nem tudtam ennyire megnyílni előtte, és ilyen családi dolgokról beszélni neki.

- Nagyon sajnálom az anyukádat. – mondtam. – És amúgy ez az Amanda kedves nő?

- Hát fogjuk rá. Bár néha megfordul a fejemben, hogy csak a pénz miatt van az apámmal. De megpróbálok a lehető legkevesebbet gondolni erre, mert legalább az én életembe nem szól bele, amiért valamilyen szinten hálás vagyok neki.

- Akkor nem olyan szörnyű a mostohaanyád, mint az általában a szappanoperákban szokott lenni? – kérdeztem kicsit viccesre véve a helyzetet, miközben már visszafordultunk, mert már elég messzire elsétáltunk.

- Nem, nem olyan szörnyű, de a pénzéhesség itt is megvan, ugyanúgy, mint a szappanoperákban. – mondta nevetve, amin én is nevettem. – Most mesélj egy kicsit te is magadról. – mondta olyan mosollyal, amitől én majd’ elolvadtam.

- Mire vagy kíváncsi? – kérdeztem meg tőle, ugyanis én nem igazán tudtam, hogy miket mondjak el.

- Hát, arra, hogy szeretsz-e itt lakni, milyen a családod, mindenre, ami veled kapcsolatos. – mondta még mindig mosolyogva, és én egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy hogyan lehet valakinek ilyen gyönyörű mosolya. – Leülünk? – kérdezte két üres napozóágyra mutatva.

- Leülhetünk. – odasétáltunk hozzá, majd leültünk a két egymással szemben lévő napozóágyra, én pedig elkezdtem mesélni. – Igazán nem szeretek itt élni, ezért tervezem úgy, hogy a középiskola után a Stanford orvosi szakára megyek, amire már most gyűjtöm a pénzem. A családom mondhatni unalmas, a szüleimmel és a húgommal élek, egy 3 szobás kis lakásban a 10.-en. Szerencsére van saját szobám, ami nem igazán tetszik nekem, és próbálom egyre jobban a saját ízlésemre berendezni, ami eddig nem igazán sikerült. A legjobb barátnőm ugyan abban a házban lakik, ahol én, csak a 7.-en lakik. Rengeteget szoktunk beszélgetni, és mindig mindent megbeszélünk egymással, bár ma, meg tegnap nem sikerült beszélnem vele. Nem tudom, hogy mire vagy még kíváncsi, de most így hirtelen nem tudom, hogy mit mondjak magamról. – mondtam neki mosolyogva.

- Menjünk enni, mert már kezdek éhes lenni, és még az étteremben beszélgetünk. – mosolygott, majd felállt, és megfogta a kezem, hogy felhúzzon engem is, és kézen fogva elindultunk a Ruby’s Dinner felé.